Emir önfeledt gyermeklelke mélybe zuhan az édesanyja testével együtt. A tulajdon apja hatalommániája földbe döngöli az amúgy is darabokban heverő énképét. A magányt gőggel és zsarnoksággal leplező fiú energiacsápjai elkeseredetten ragadják meg a csillogóan légies Nihant.   Először csak gúzsba köti, majd a tiszta forrás után sóvárogva a bőre alá fúródik. A lány életenergiájából táplálkozik a lénye, az duzzasztja a jövőképét.

Emir érzései mindaddig nevezhetők szerelemnek, amíg a bőrét nem karistolja a csapdába csalt életű nő szűnni nem akaró fájdalma, megvetése és gyűlölete.  A kudarcát beismerni képtelen Emir hagyja, hogy a szerelemnek hitt rögeszméje önmaga fölé kerekedjen. Képtelen szembesülni azzal, hogy a szeretetforrása fata morgana  csupán.

A valódi szerelem válogatós a táptalaját illetően. Szárba szökkenését követően csak ott él meg, ahol bizalom, tisztelet, biztonság, boldogság, beteljesülés táplálja. Miután virágot bont, önvalójában pompázik, és még ha tüskét is növeszt magának azzal ártani képtelen.

Emir minden Nihannal töltött perce maga a létbizonytalanság, a bizalom szikráját sem lehet kettejük között felfedezni. Emirt elcsigázottá teszi a mindennapjaiba kövült boldogtalanság, a kielégületlen egyoldalúság. Dörömböl benne a vágy, amely egyre hangosabban követeli azt a megtapasztalást milyen az, amikor valakit önmagáért szeretnek. Nihan Emir önszeretethiányának a kivetülése, egy rafinált kibúvó csupán.

Emir férfiassága Zeynepben ébreszt befogadásra nyitott szenvedélyt. Zeynep képes arra, hogy a legsötétebb arcát mutató Emirt is gyengéden megsimítsa. Zeynep szerelme Emir iránt a pőre reménytelenségig csupaszítja le magát a kezdeti becsvágyból. Már nem vár semmit Emirtől, sokszor még csak azt sem, hogy ne bántsa őt. Magát teljesen a háttérbe szorítva csupán arra vágyik, hogy a szerelme teljességét láthassa. Zeynep annyira szereti Emirt, hogy  örömmel fogadja magába a magját.  Zeynep az Emir iránti szerelméért mindent képes feláldozni, önmagát is. A plátói szerelem is csak akkor lehet igazi, ha érdek nélküli, semmit nem vár cserébe.

Emir számára Nihan csak pótcselekvés, a sejtjeibe épült, pusztító szokások manifesztuma. Története hatalmas példázattal szolgál mindazok számára, akik nyitottak a látásra. Emir drámája pazar példameséje annak, milyen véget érhet az, ha valaki az önvalójától idegen, az  életidegen cselekvéseket szokásokká alakítja. Ha az ember a sorozatosan ismétlődő, értelmetlen cselekedetei által tévösvényt tapos magának, arról  egy idő után sem letérni, sem visszafordulni  nem lehetséges.

Emirből ki fog szakadni Nihan. Emir meg fogja érezni és érteni, hogy ő valójában soha nem szerette Nihant. Emir akkor magányosabb lesz, mint valaha. Emir akkor meg fogja látni azt, hogy a szívének már régóta valódi lakója van.

Mivel Emir már jó ideje beéri a talmival, vélhetően a vég bekövetkezte előtt megcsillanó lehetőség utolsó pillanatában sem fogja hagyni veszni az egóját, ezért vélhetőleg szétporlad majd a tisztítótűzben. Emir számára minden bizonnyal majd csak szemvillanásnyi idő áll rendelkezésre arra, hogy meglássa magát a valódi szerelem tükrében. Emir belehal majd ebbe a kiszolgáltatottságba, de legalább nem hal meg tudatlanul.

Emir Zeynep szerelme nélkül már régóta képtelen lenne elviselni Nihant.  Emir már régóta Zeynepet szereti.  Emir szerelmes Zeynepbe.