A Kara Sevda rajongók körét megosztó egyik nagy dilemma Emir Kozcuoğlu karakterének megítélése. Mivel a filmsorozat a török vetítési ütemezés szerint lassan a végkifejlet részleteit kezdi kibontani, ezért egyre gyakrabban válik beszédtémává annak a kérdése, hogy

Felodozást nyerhet-e egyáltalán Emir Kozcuoğlu az általa elkövetett temérdek bűn ellenére?

Mielőtt Emir figuráját alaposabban górcső alá venném, szeretném kiemelni a török sorozatok azon vonását, miszerint az átlagos erőszakfaktor lényegesen magasabb bennük, mint amennyit mi, európai széplelkek könnyedén képesek lennénk tolerálni. Jelen posztomnak nem célja eme tény történelmi, vallási aspektusú kifejtése. Szerintem minden néző számára praktikusabb ezt a tudást evidenciaként elfogadni.

Emir, a Kara Sevda legizgalmasabb és legmegosztóbb karaktere a forgatókönyvírók mestermunkájának tekinthető. A figura jellemvonásait oly zseniálisan alakítják, hogy nézők tömegeinek érzelmi húrjait pendítik meg általa a kezdetektől fogva.

Az első évad zömében még egyértelműen besorolhattuk a reménytelenül kegyetlen és gonosz skatulyába, de aztán a harmincadik rész környékén Emir személyisége egészen izgalmas fordulatot vett.

A kezdeti morcona gesztikulációt egyre gyakrabban váltotta fel nevető szemű cinizmussal, a szerethető gonosztevő akasztófahumorára cserélte azt.

Minden kétséget kizárón a forgatókönyvírók Emirnek szánták a török sorozatok egyik kiváltságát, miszerint megformálhatja az emberben egyaránt rejlő jót és rosszat, konkrétan azt, hogy senki sem születik eredendő gonosznak. Bizonyítani természetesen nem tudom, de szilárd meggyőződésem, hogy közel sem véletlenül alakult így a történetvezetés. A film fogadtatását folyamatosan monitorozó készítők meglepetten tapasztalták azt, hogy a Kemal-Nihan pároson kívül még egy szerelem képes volt magának népes rajongói kört toborozni. A sorozat két fekete bárányának izgalmas szenvedélye nem várt mértékben kíváncsivá tette a nézőket.

Ehhez foghatót a mindenkori három kedvenc sorozatom egyikénél tapasztaltam csak. A főszereplő lány a két főhős fiú mindegyikével szerelmi kapcsolatba bonyolódott, és a nézők szép fokozatosan a kettő közül éppen nem annak kezdtek el drukkolni, akinek a lányt eredetileg szánták, hanem pont a másiknak, a sokkal inkább mellékszereplőnek tekinthetőnek. A készítők olyan ügyesen ráéreztek a hirtelen támadt igényekre, hogy bár  egészen a záró epizódig nem engedték sejtetni, ki lesz a befutó, de természetesen nem ignorálták a velük szemben támasztott elvárásokat. Teljesen egyetértek azzal, hogy az ilyesfajta közönség által megfogalmazott kívánalmakra érzékenyen kell reagálniuk az alkotóknak még úgy is, ha ez némileg az eredeti koncepciót felülírja. Csak ismételni tudom magamat, a Kara Sevda társasjáték, amely a nézői igények hatására interaktívvá vált. Nem csupán az alkotók hatnak a nézőkre, hanem fordítva is, ez pedig módfelett izgalmas.

A Kara Sevda esetében nem csupán az Emir és Zeynep közötti izgalmas szál járult hozzá ahhoz, hogy az ifjú Kozcuoğlu elnyerje sokak szimpátiáját, hanem az őt megformáló színész, Kaan Urgancıoğlu személyisége is nagy mértékben átmosta a szerepet.

Mint azt a facebook követői tapasztalhatják, a színész Kaan Urgancıoğlu sokkal inkább a nevető szemű rosszfiúra hajaz, aki egy pillanatig sem szeretné leplezni mennyire szereti ezt a karaktert. Lubickol mind a szerepben, mind az abból fakadó népszerűségben.  Humorérzéke, sármja, közvetlen egyénisége hatására komoly Emir rajongói bázis alakult ki. Véleményem szerint ezt a jelenséget is kihasználták a forgatókönyvírók, és tudatosan engedték azt, hogy ez a fajta karizma plasztikusabbá tegye a főhőst.

Megannyi rajongói fotón látható, hogy Kaan Urgancıoğlu nagyon kedveli a gyerekeket, így a filmbéli Vattacukorral készített, közös videókban is szemmel látható, hogy a kislány remekül érzi magát az aurájában.

Ha minden elfogultság nélkül elemezzük azokat a jeleneteket, amelyekben Emir és Kemal szerepel Denizzel, a kislány egyértelműen Emir jelenlétében oldódik fel igazán.

Kaan Urgancıoğlu, a színész átlagon felüli tehetséggel bír, így minden együtt van ahhoz, hogy Emir figurája hasson az érzelmekre azok előjelétől függetlenül.

Jómagam rajongok az összetett figurákért, azokért pedig különösen, amelyek a legmagasabb szintű emberi érzelmeket, emberi metamorfózisokat képesek megjeleníteni. Megkérdőjelezhetetlen hittel vallom, hogy a feltétel nélküli szeretetre való képesség előszobája a megbocsájtásra való hajlandóság. Bármilyen erre irányuló lecke az isteni gondviselés maga. Igaz, hogy ez a sorozat egy populárisnak tekinthető eszközzel tárja elénk a feladatot, de attól az még igazi. Emir sorsútjának általunk történő megítélése kiváló mércéje lehet a bennünk rejlő megbocsátási képességnek is. 

Személy szerint úgy hozta az életem, hogy nem tartozom egyetlen vallási felekezethez sem, de ennek felnőtt fejjel örülök igazán, mivel magamnak alakítottam ki a hitrendszerem alappilléreit. Ezek közül a legfontosabbak Jézus tanításainak hatására formálódtak. Az igazi megbocsájtás lényege nem abban rejlik, hogy előtte oda-vissza pofozzuk a bűnöst ezerszer, hanem abban, hogy nem szabunk feltételeket ahhoz. S hogy ezt az adott illető nem látja át, netán továbbra is követ dob felénk vagy másokra? Az már legyen az ő dolga... Igazán megérteni és elfogadni valakit sokszor abban rejlik, ha képesek vagyunk meglátni és megérteni, miért teszi, amit. Hány olyan felnőtt él a világon, aki a halála napjáig a gyermekkori sérülései miatt követ el bűnöket másokon és önmagán? Az anya hiánya vagy tévedései bárkit képesek megnyomorítani.

Ha Emir példázata eddig nem lett volna egyértelmű, akkor a hatvanharmadik részben direkt formában is megérkezett az üzenet. Számomra ez a sorozat legkatartikusabb pillanatainak egyikévé vált. Két beszélgetés tanúi lehettünk anya és fia között. Anya és fiú állnak egymással szemben. Az anya, akiben egy édes kisfiúcska képe él. A fiú, aki pontosan tisztában van azzal, hogy az élete egy tátongó érzelmi űr, amelyben az egyedüli jó Nihan. A szeretetre való képesség - már a saját maga megítélése szerint is-  annyira kétségessé vált benne, hogy ezért is ragaszkodik annyira betegesen a vágyálmaihoz. Retteg attól, hogy nem tudna tükörbe nézni a benne élő, egyetlen szeretetmanifesztum nélkül, akit Nihannal tesz egyenértékűvé.

Pár képkockával később Müjgan asszony az ölében fekvő Emir haját simogatja, de az önmagát újra kisfiúnak képzelő gonosztevőnek nem adatik meg olyan hosszan ez a pillanat, mint amennyire szeretné.

Nagyon kevés embernek adatik meg az a képesség, hogy tud magának a szülői mintát felülíró, működőképesebb programokat alkotni. Emir nagyon intelligens figura, tökéletesen átlátja ezt a helyzetet, de képtelen rajta változtatni. A legnagyobb gaztetteket a legfondorlatosabb módon álmodja meg és hajtja végre, de képtelen a szívét megnyitni. A hozzá hasonló típusú emberek nem véletlenül fixálnak elérhetetlen szerelmi célpontot. A szeretet, vagy a szerelem igazi próbája, amikor teljesen átadjuk magunkat neki vállalva azt, hogy a megsemmisülésig sérülékennyé válhatunk annak következtében. Emir képtelen annak a kockázatát vállalni, hogy elveszti az uralmát az érzelmei felett.

Az Emir Zeynep szerelmi szál egyik megkapó vonása pont az, hogy Zeynep makacs ragaszkodása olyan helyzetek elé állítja, amelyre az agyban jó alaposan kifundált életének egyszerűen nincsenek válaszai. Ennek az egyik legmeghatóbb képi ábrázolása volt az a jelenet, amikor rettegő szemmel, egész éjjel éberen hagyta Zeynepnek, hogy az ölében aludjon. Bármennyire is vágyott rá, képtelen volt átölelni a lányt.

Tudom, sokan vannak, akik nem akarják vagy nem tudják Emir karakterét feloldozni. Őket nem is kívánom meggyőzni arról, hogy másítsák meg a véleményüket, de valamit akkor is nyomatékosítani szeretnék. Nagyon sok gonosztevő egyáltalán nincs tudatában annak, milyen minőséget képvisel az életben. Emir, az elkényeztetett aranyifjú teljességgel tisztában van ezzel a ténnyel, és a tettei súlyát is felméri.

Konklúzió még nincs, mivel a film nem ért véget, ezért sem tudom megválaszolni a saját magam által feltett kérdést, miszerint mit érdemel ez a bűnös...

Egy biztos, számomra Emir karaktere visszavonhatatlanul bekerült a filmes kedvenceim közé.