Alig pár éve annak, hogy a hazai kereskedelmi csatornák műsorra tűztek három török sorozatot: a Seherezádét, az Ezel, bosszú mindhalálig címet viselőt, illetve a Szulejmánt. A nagy tekintélynek örvendő, közkedvelt szultán életútját megfilmesítő sorozat nézők százezreit ülteti a képernyők elé minden szerdán így három év elteltével is. Az első kettőről pedig nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy csapásra lesöpörték a trónról a már több évtizede egyeduralkodónak számító mexikó és dél-amerikai szappanoperák latin virtusát. A triumvirátus sikeres debütálása az elkövetkező török sorozatok szinte mindegyike elé vörös szőnyeget gördített.

Mielőtt rátérnék arra saját meglátásom szerint minek köszönhető a török sorozatok rendkívüli népszerűsége, szeretnék felidézni néhány mérföldkövet, amely vitathatatlanul arra kondicionálta a nézőket, hogy a folytatásos történetek előkelő helyet foglalhassanak el a tévés nézettségi listákon.

Talán még sokan emlékeznek Izaura, a rabszolgalány történetére, akinek felszabadítására gyűjtésbe kezdtek a magyarok. Nem vicc.

Jockeyék a Dallasban öltönyben, tűsarkos kiskosztümben whiskeyzve csempészték a szobákba a léha benyomást keltő amerikai álmot. Ugyanakkor idehaza a Szomszédok lakótelepi tempóját érezhettük sokkal inkább a magunkénak. Aztán elért bennünket a dél-amerikai szappanopera-cunami, amelynek túladagolt dózisából a Fekete-erdei klinikán, illetve a cseh városszéli kórházban gyógyulhattunk. Felejthető és örökzöld sitcom sorozatokon kacaghattunk dögivel, ezek a mai napig nem mentek ki a divatból. Az ős-Columbo korszakát követően  ipari mennyiségben dolgoztatják meg a szürkeállományunkat a nyomozópárosok és a helyszínelő csapatok.

Személy szerint üdvözítő cserének tartom azt, ahogy a török sorozatok szép lassacskán kiszorították a harsányan temperamentumos dél-amerikai szappanoperákat. Azok ugyanis annyira fájdalmasan egy kaptafára készültek, fantáziátlanul kiszámítható történetvezetéssel, hogy általában akkor értek véget nagy hirtelenjében, amikor már a benne szereplő, heves corazon<3-dobogástól végelgyengült macska is átlátta azt, hogy a főhős szerelmesek útjába egyedül a saját töketlenségük áll csak.

Hogy  mennyire átvették a törökök a vezetést? Elég csak egy pillantást vetni különféle telenovellás magazinok címlapjára, az arányok magukért beszélnek...

 A török sorozatok vonzerejét a saját megítélésem szerinti három legkiemelkedőbb reprezentáns példájával szeretném kidomborítani.

A Szulejmán sikere mondhatni borítékolható volt. A kosztümös, történelmi vezérfonalra fűzhető sorozatoknak mindig könnyebb a dolguk pláne, ha karizmatikus színészek formálják meg a címszerepeket, a jelmezek, a díszletek szemet gyönyörködtetők. A történelmi sarokköveken túli történetvezetési lehetőségekre remekül éreztek rá a forgatókönyvírók. A háremvilágot misztikusan izgalmasnak és mesésnek festették le.

A főként romantikus cicaharcra alapozó első évadokat sokkal mélyebb tartalmú, az uralkodói lét árnyoldalait és terheit lényegesen jobban kidomborító epizódok követik majd, amelyek még csak most következnek a filmet a magyar műsorrend szerint követők számára. Mindenképpen csak javasolni tudom az emberi drámák sokaságát felsorakoztató vég figyelemmel kísérését.

Az Ezel, bosszú mindhalálig című sorozattal az alkotók komoly tudatossággal kívánták meghódítani a világot. Magasra tették a lécet, de sikerrel jártak. Az akkoriban a legdrágább költségvetéssel forgatott török tv-film a legapróbb részletekbe menőkig az igényességre törekedett. A forgatókönyvírók remekeltek. A mozifilm igényességgel elkészített sorozat cselekménye izgalmasan építkező, az egyes epizódok külön-külön kerek egésznek komponáltak. A történetvezetés 35 éves időugrásokkal dolgozik, kiváló átkötésekkel. A karakterek izgalmasan árnyaltak, elszakadnak az unalmas, egysíkú jellemábrázolás sémájától. Bár a török virtus számunkra az RTL-es vetítés idején még kissé szokatlan volt, de a színészek legtöbbjének tehetsége még így is átütőnek számított. A krimi sajátságos aurájának egyik legfőbb meghatározója és vonzerejének számított  a film autentikus volta, nem majmolta a nyugatot.  A bemutatott kulturális vonások (elsősorban a zenei hangzásvilág), a környezet, az öltözködés, a temperamentum valóban a sajátjuk volt.

A harmadik kedvencem a Duna TV-n jelenleg is futó Kara Sevda, magyar címén Végtelen szerelem. Az ötven százaléknyi lélegzetelállító szerelem, illetve ötven százaléknyi krimi remek elegyéből gyúrt sorozat filmes mestermunka.

Az alkotók az Ezel esszenciájával lényegítették át a filmet. Ami akkoriban már jól begyakoroltnak tűnt a készítők számára azt megtartották, amit lehetett tovább tökéletesítettek. A sorozatban egyidejűleg kap teret a modern és tradicionális, amely mind a tágabb perspektívájú helyszínek, mind az egyéni életterek, mind a nagyvilági karakterek, mind a konzervatív értékek mentén élő emberek bemutatására egyaránt vonatkozik.

Maga a sorozat és az egyes epizódok kifinomult rafinériával komponáltak, remek ütemmel gazdagodnak a cselekmény vázát képező szálak, kiváló időzítéssel vezetnek fel újabb szereplőket. Az Ezelhez képest alapvető különbséget abban látok, hogy bár az alkotók értékhűségüket képviselve nem mondtak le az autentikus török virtus ábrázolásáról, de azért sok szempontból a nyugatiak számára könnyebben emészthető formában tálalják azt. Amíg korábban például a báttynak erkölcsi kötelessége volt a házasságon kívüli viszonyt folytató testvérhúgát kivégeznie, addig itt beérték a ledér lány családból való kitagadásával.

Mind az Ezel mind a Végtelen szerelem erősségei között elsőként emelném ki azt, hogy a forgatókönyvírók nem fekete-fehérnek ábrázolják sem az eseményeket sem a szereplőket. Még a legelvetemültebb gonoszban is láttatni engedik a szánni érdemes esendőt, az eredendő jó parányi megmutatkozását is. Mindkét történet középpontjában az EMBER áll, minden történés csak köré rendeződik. A lényeget soha nem homályosítják el az amerikai filmek kamuérzet előidézéséhez használt, feleslegesen elterelő ingereket kiváltó hang- és látványeffektjei.

Jómagam azért is kedvelem a Kara Sevda-t, mivel nem kötnek le az önmagában csak szerelmi sóvárgásra építkező, végeláthatatlan sorozatok, ebben viszont időző érzelmeket és pörgő akciókat  remek arányérzékkel kínálnak. Továbbá a teljesség kedvéért jegyezném meg azt, hogy a jellemzően végig a szerelmi konfliktusra alapozó, török  sorozatokat is lényegesen értékelhetőbbnek tartom a dél-amerikai változatokhoz képest.

Szóval miért is szerethetőek ezek a sorozatok?

Talán a melankolikus tempójuk miatt. Számomra kifejezetten  üdítő lassítani általuk a felgyorsult mindennapok forgatagából kiszabadulva. Nagyon kedvelem azt, hogy sokszor eltelik két perc, és azalatt éppen csak egy jelentőségteljes pillantást vetettek egymásra a főhősök. A nyugati filmekben pedig gyakorta már az első öt perc után kínzó fejfájásom támad az eszeveszetten villódzó képektől.

Szeretem azt, hogy az érzelmeket szinte kézzel fogható plasztikussággal ábrázolják. Gyakorta belefeledkezhetünk egy pillarebegtetésbe, vagy elnyújtózhatunk egy simítás végtelennek ható ívén. Számtalanszor csupán a szereplők arca tölti be a képernyőt így előtérbe helyezvén a színészi kvalitásokat, amelyekről bátran ki merem jelenteni, hogy e téren még a török mellékszereplők is sokszor toronymagasan verik az ünnepelt amerikai sztárokat.

Nem majmolják a nyugatot, amelynek egyik legjellemzőbb igazolása a filmekben használt zenék arzenálja. Csodálatos dallamokat szólaltatnak meg, amelyeket gyakorta dramaturgiai bravúrral olvasztanak össze a cselekménnyel. A török filmekben sok esetben hallható különféle tematikus aláfestő zene, amely szintén pazarnak minősíthető. A teljesség kedvéért már hallottam olyan véleményt is, hogy valaki pont az állandó zenei aláfestés miatt képtelen követni a török sorozatokat.. Ezek szerint ez a sajátosság nem minden esetben a siker titka, szubjektív megítélés alá esik.

Szimpatikus a török sorozatokban az, hogy a rosszak kezét sem engedik el a forgatókönyvírók. Számunkra kissé nehezebben adaptálható a szerethető zsivány képe. Gyakorta láthatunk arra példát, hogy egy bűnöző vagy egy börtönviselt hős számít a legmakulátlanabb karakternek. Náluk mindenképpen létező fogalom  a zsivány-nosztalgia.

A török sorozatokat elképesztő mennyiségben gyártják méghozzá úgy, hogy közben aktívan monitorozzák a nézői véleményeket, és az érdeklődés esetleges megszűnését sem hagyják válasz nélkül. Ha egy sorozat kiesik a nézők kegyeiből, akár idő előtt rövidre is zárják a történetet.

Sok sorozat, sok szereplő. Sok szereplő, és elképesztően sok dekoratív embert vonultatnak fel mind nőkből mind férfiakból. Mivel jellemzően a sorozatbarátok ivararánya a nők irányába tolódik, ezért elsősorban a szépfiúk tarolnak.

Jómagam a finom részletek rajongójának tartom magamat, ezért nagy mértékben favorizálom a török sorozatokban tetten érhető magas színvonalú operatőri munkát. Gyakorta bele lehet felejtkezni egy vágóképbe. Bátran kijelenthető, hogy a legapróbb részletet is arra használják, hogy a környezet, a helyszín legizgalmasabb arcát mutassák meg.

Amire a török sorozatok rajongói még ennyi év távlatából sincsenek felkészülve az a happy end esetleges hiánya. A forgatókönyvírók látszólag fütyülnek a sziruposan negédes, az unalmasan klisészerű, kiszámítható befejezésekre.

 Záró gondolatként meg szeretnék említeni egy egészen különleges jelenséget. A török sorozatok rajongói nem várják meg, amíg a kedvencüket valamelyik csatorna műsorra tűzi. Néhány lelkes, önfeláldozó vállalkozó temérdek munkával lefordítja a sorozatokat, amelyeket aztán magyar felirattal élvezhetnek a nézők. Gyakorta olyan sorozatoknak már népes rajongói csoportja van a közösségi hálón, amelyről idehaza a sorozatbarátok még nem is hallottak. Még arra is akad példa, hogy maguk a kereskedelmi csatornák szenvednek amiatt kárt, hogy az általuk megvásárolt filmet már javában nézik a rajongók feliratozva.

Az egyes epizódok feliratozott változata abban is különbözik a magyar adókon sugárzottaktól, hogy a törököknél egy rész bő két óra, tehát szinte egy mozifilm élményét adja. Az egyes epizódok még a folyamatosan építkező cselekményen belül is valahogy kerek egésznek tekinthetők. Alapos felvezetés után az izgalom a tetőpontra hág, és pont ott végződik egy rész, ahol lezárul egy etap. Ez sajnos a magyar szabdalt verziókban nem juthat érvényre, így értelemszerűen hiányozhat a katarzis érzése. Érdekes lenne kipróbálni azt, hogy a magyar nézőket képes lenne-e egy filmsorozat heti egy alkalommal majd két és fél óra hosszal a képernyők elé ültetni.

A jelek szerint a török sorozatok megfognak, és valóban nem eresztenek, mivel mostanában tömegével érkeznek, de talán ez nem is olyan nagy baj. A fenti összegzéssel nem kívántam semmiféle kampánytevékenységet folytatni mellettük, hisz a jó bornak nem kell a cégér, tartja a mondás. Bejegyzésemet egy ehhez a gondolathoz is fűzhető, az Ezelből kölcsönzött idézettel zárom:

„A bor az összes illatával, aromájával, a könnyedségével, a testességével lényegében olyan, mint az ember, ezért is olyan nemes dolog. Nem a külsejét nézve, hanem az ízét megérezve ismered meg. Akkor ismered meg, ha magad mellett tartod, ha figyeled, ahogy változik, mert a hirtelen változás csalódást is okozhat, és inkább ott hagynád a palackban. Ezért aztán ki kell várni a megfelelő időt, nem könnyű, de érezni kell, hogy mikor jön el, majd pedig határozottan, ellentmondást nem tűrően kiszakítani az addigi közegéből. Ha pedig ez sikerül, akkor, ahogy az embereknél, hagyjuk, hogy kiadja a lelkét. Aztán nézzük meg jó alaposan, mint amikor egy régi baráttól búcsúzunk, aztán boldogan köszönjünk el tőle."