Megtanítottad, hogy tartsam vissza a nevetést, amikor elszabadult lisztszemek sokasága robog végig a bőrömön.  Persze, mindez technikai kérdés csupán, mert amikor a szerteszét szálló, fehér porfelhőből először kiolvastam a nevetőráncaidat, biztos voltam benne, valami belőlünk már eszméletlenül rutinosan rándul össze a másik érintésére.  

Ne is tagadd, tudom!  Bár eleinte azt hittem, nem létezel, mégis ösztönösen kémleltem az égboltot utánad. Hiába nyújtóztam lábujjhegyre állva, nem értem el a csillagokat. Most, ahogy a vágyad összekócolja a pihéket a nyakszirtemen, ahogy alig hozzám érő ujjbegyeid belém karcolják a szenvedélyt, biztos vagyok benne, hogy soha nem voltál idegen. A pórusaimon lehelem ki annak emlékezetét, ahogy örökből való csillagporral incselkedve hinted rám a létezés extázisát. Talán ezért is annyira otthonos, ahogy a lisztporszemek ködében kicsit szemérmesen megbúvik az irántad való óhajom.  

….és te csak tetteted a megrökönyödést, én pedig csupán eljátszom, hogy szégyenkezem a rutintalan kétbalkezességem miatt.  A szemem sarkából látom, ahogy körém fonódó karjaid csupán ürügyül használják fel a tálhoz koccanó tojáshéjakat.

Kérlek, tanítsd meg, hogy válik mindez a sok hozzávaló étellé...életté….., de majd egy kicsit később, ……..most még ne siess! Előtte el akarok nyújtózni az öledben. Először türelmetlenül sóvárogva, majd vadul extázisban vonaglanék, aztán tetőtől-talpig hozzád simulva pihegnék.

Látod, már mennyire gyakorlottan csússzanak a sárgák a tálba? Mintha csak ezer éve tortát sütnék! Mintha ezer év elég lenne elfeledni téged! Most már Deniz kavar körülöttünk lisztfelhőt, én pedig azt veszem észre, a könnyem is kijön, annyira erőlködöm, hogy még egyszer láthassam azt, amint  évődőn nevetsz rám. Várom, hogy az irántad szűnni nem akaró sóvárgásommal testet tudok gyúrni köréd……….aztán újra hozzám érsz, és megint fehér foltot rajzolsz az orrom hegyére.

És hogy mitől szonett? A hiányodat egybezsongó ütemek egyetlen, melankolikus dallá lesznek, de elveszítik a szabályos sorvezetést, pont mint a csapongó gondolataim. Úgy ahogy ennyi év után még én is oly gyakran elveszve érzem magamat az életszonettem sorközeiben.  

Bár a magadé lettél volna! Bárcsak jóllakott, röpke boldogságunkat ne habzsolta volna fel a falánk lét! Bárcsak giccsesen szentimentális, habos-babos sütiket gyártanák még most is! Bárcsak ne rólunk, ne rólad mintázták volna a XXX. szonett torzóját….

Ha a merengés édes ünnepén
Együtt ülök a múlt árnyaival,
Sóhajt bennem a sok vesztett remény
S elmúlok: sír újra a régi jaj:

És noha nem engedem magamnak, megkönnyezem
Lelkem-vérem Kemalom, kit időtlen éj fed,
S felzokog bennem a végtelen szerelem
S ködbe vesző gesztusaid fájnak, messzi képek,

És tűnt bánatok új bánata hasgat
S ahogy kín kínra feltámad megint,
Bús számláját sok panaszolt panasznak,
Nem először, fizetem újra mind.

De ha közben eszembe jutsz, Férjem -Kemálom,
Nincs veszteségem és a gyász csak álom.