Megtanítottad, hogy tartsam vissza a nevetést, amikor elszabadult lisztszemek sokasága robog végig a bőrömön.  Persze, mindez technikai kérdés csupán, mert amikor a szerteszét szálló, fehér porfelhőből először kiolvastam a nevetőráncaidat, biztos voltam benne, valami belőlünk már eszméletlenül rutinosan rándul össze a másik érintésére.  

Ne is tagadd, tudom!  Bár eleinte azt hittem, nem létezel, mégis ösztönösen kémleltem az égboltot utánad. Hiába nyújtóztam lábujjhegyre állva, nem értem el a csillagokat. Most, ahogy a vágyad összekócolja a pihéket a nyakszirtemen, ahogy alig hozzám érő ujjbegyeid belém karcolják a szenvedélyt, biztos vagyok benne, hogy soha nem voltál idegen. A pórusaimon lehelem ki annak emlékezetét, ahogy örökből való csillagporral incselkedve hinted rám a létezés extázisát. Talán ezért is annyira otthonos, ahogy a lisztporszemek ködében kicsit szemérmesen megbúvik az irántad való óhajom.  

Évek óta részesei lehettünk egy felkavaróan izgalmas társasjátéknak, amelyben - igaz, hogy csupán a felrajzolt tér határvonalán elhelyezkedve, ennek ellenére - önmagunkat is játékosként definiálva  kísérhettük figyelemmel, miként alakulnak az erőviszonyok a táblán. Most, hogy az utolsó kocka is elvetve, a bábuk pozíciói véglegessé váltak, közel sem biztos, hogy mindenki elégedett a befutó, az állva maradt és az eldőlt figurákkal.

Nem tagadom, ha én lehettem volna a játékmester, egészen más véget ért volna a történet. Már jó ideje kényelmesen elhelyezkedtem a boldog befejezésről szőtt elképzeléseim komfortzónájában. Abban a hitben ringattam magamat, hogy annál katartikusabb lezárása nem is lehetne a történetnek, mint amikor mindenkit az önnön árnyéka fölé növesztünk, mint amikor minden arra érdemes szereplőnek hosszan tartó, meghitt szerelmet szavazunk. De biztos, hogy mindenki képes, vagy egyáltalán akarja feszegetni a saját léte határait? A szerelem beteljesültsége vajon valóban függ az együtt töltött idő mennyiségétől? Vajon még mindig a sorozat képkockái villódznának-e a lelkemben, ha Kemal és Nihan a záró jelenetekben a Boszporusz partján ejtőzve a lenyugvó nap által sejtelmesen megcsillantott rózsaszín vattacukrot majszolgattak volna?

Emir önfeledt gyermeklelke mélybe zuhan az édesanyja testével együtt. A tulajdon apja hatalommániája földbe döngöli az amúgy is darabokban heverő énképét. A magányt gőggel és zsarnoksággal leplező fiú energiacsápjai elkeseredetten ragadják meg a csillogóan légies Nihant.   Először csak gúzsba köti, majd a tiszta forrás után sóvárogva a bőre alá fúródik. A lány életenergiájából táplálkozik a lénye, az duzzasztja a jövőképét.

A Kara Sevda történetvezetése minden kétséget kizáróan rafinált és fordulatos, a karakterábrázolása módfelett kifinomult. A sorozat tehetséges forgatókönyvírói virtuózként játszanak a nézői lélek húrjain. Egy-egy epizód alkalmával bevonnak bennünket az események sűrűjébe, majd miután elhalványulnak az utolsó képkockák, majd egy hétnyi fejtörésre késztetnek bennünket.

A sorozat először kikapcsol, majd bekapcsol!

A sorozat pszichológiai társasjáték és teszt is egyben. Olyan tükör, amely megannyi életleckével szembesíti a nézőket, a kérdés csupán az, ebből mennyit veszünk észre egyénként és közösségként.

Ha lenne kedvetek közösen megrajzolni a sorozat bennünk, nézők összességében formált lélekkarcolatát, nosza!

Kíváncsian várom, hogy az alábbi kérdések megválaszolása által, milyen összképet alakít ki a Kara Sevda!

A török sorozatok szinkronizálása során gyakorta fejtörést okoz a készítőknek, hogy a nevek számtalanszor jelentéssel bírnak.

N O M E N    E S T   O M E N

A név előjel - A név jósjel, azt üzeni, hogy nevünkben van a sorsunk, a végzetünk.

Mivel a névválasztás tudatos üzenetközlő eszköz, az adott karakter jelleméhez szervesen kapcsolódik, ezért nem egyszerű azt eldönteni, az elnevezést hagyják-e törökül, vagy esetleg előbbre viszi-e a történetet annak  fordítása. A Kara Sevda esetén erre a legjobb példa Zehir, akinek a magyarosítása mellett döntött a szinkronstáb. Nagyon furcsa azt hallani, ha valakit méreg néven szólítanak, a néző talán megőszül, amire a sztori folyamán magyarázatot nyer eme furcsa megnevezés.

A Kara Sevda rajongók körét megosztó egyik nagy dilemma Emir Kozcuoğlu karakterének megítélése. Mivel a filmsorozat a török vetítési ütemezés szerint lassan a végkifejlet részleteit kezdi kibontani, ezért egyre gyakrabban válik beszédtémává annak a kérdése, hogy

Felodozást nyerhet-e egyáltalán Emir Kozcuoğlu az általa elkövetett temérdek bűn ellenére?

A következő bejegyzés apropója egy a Kara Sevda  ( Végtelen szerelem ) rajongók körében szűnni nem akaróan napirenden lévő dilemma:

Miért alakult át  a szerelemi történet - sokak szerint  túlontúl erőszakos elemekkel tűzdelt - krimivé ?

Helytálló lenne ez a felütés? A romantikus szálat valóban már csak nagyítóval lehet megtalálni az egymás után sorjázó epizódokban?

Alig pár éve annak, hogy a hazai kereskedelmi csatornák műsorra tűztek három török sorozatot: a Seherezádét, az Ezel, bosszú mindhalálig címet viselőt, illetve a Szulejmánt. A nagy tekintélynek örvendő, közkedvelt szultán életútját megfilmesítő sorozat nézők százezreit ülteti a képernyők elé minden szerdán így három év elteltével is. Az első kettőről pedig nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy csapásra lesöpörték a trónról a már több évtizede egyeduralkodónak számító mexikó és dél-amerikai szappanoperák latin virtusát. A triumvirátus sikeres debütálása az elkövetkező török sorozatok szinte mindegyike elé vörös szőnyeget gördített.

Mielőtt rátérnék arra saját meglátásom szerint minek köszönhető a török sorozatok rendkívüli népszerűsége, szeretnék felidézni néhány mérföldkövet, amely vitathatatlanul arra kondicionálta a nézőket, hogy a folytatásos történetek előkelő helyet foglalhassanak el a tévés nézettségi listákon.

Leonardo DiCaprio világhírű színész, akinek filmográfiája egészen a gyermeki szárnypróbálgatásaitól kezdve napjainkig izgalmas alkotások sokaságában bővelkedik.

Egy színész teljesítményének megítélése meglehetősen szubjektív, a saját mércém alapján Leo karizmatikus személyiség, aki pusztán markáns jelenlétével képes egy film auráját vonzóvá tenni függetlenül az általa megformált karakter előjelétől.

A héten mutatta be az RTL Klub A mi kis falunk címet viselő vadonatúj, saját gyártású sorozatát. Már az első rész nézettségi rekordot döntött, amelyben vélhetőleg nem kis szerepe volt annak, hogy a Válótársak által jócskán előmelegített műsorsávba vackolta be magát. A számokban mérhető kedvező fogadtatás ellenére ügyeletes vidékszakértővé avanzsált  kommentelők hada fanyalgott a szerintük torz faluábrázolás miatt.

Eleve botorság egy a történet helyett a karakterekre alapozó komédiától húsba vágó valóságrajzot várni, amikor a fikciós sorozat írói alkotói szabadságukat könnyedén igazolhatják vissza már - a szubjektivitást nem kis mértékben tartalmazó -  címválasztással is. Az ő kis falujuk így néz ki, másoké meg máshogy, oszt jónapot!

Kapcsolat velem: kikicsodamimicsoda@gmail.com

Filmek ritkán kötik le annyira a figyelmemet, hogy csak a TV képernyőjét bámuljam.

Az instant képeket ontó doboz nálam főként mellékes üzemmódban funkcionál: irodai háttérzaj, illetve futópad előtti első mérföldkő.

Sajnos félgőzös tv-figyelemmel is elég sok felesleges dolgot képes vagyok megjegyezni, és azt tetézendő még véleményt is képes vagyok formálni a begyűjtött kép- és hanghatásokról.

A blog tartalma a főként felületes tv- és filmnézéseim felületes lenyomata. Nem is kívánok felkent kritikusi szerepkörben tetszelegni. Az általam írt bejegyzések egyéni impressziók. Mindenkinek van olyanja, akkor nekem is lehet.

(Több blogot is vezetek, az előfordulhat, hogy egy bejegyzést egyszerre több helyen is publikálok.)