Évek óta részesei lehettünk egy felkavaróan izgalmas társasjátéknak, amelyben - igaz, hogy csupán a felrajzolt tér határvonalán elhelyezkedve, ennek ellenére - önmagunkat is játékosként definiálva  kísérhettük figyelemmel, miként alakulnak az erőviszonyok a táblán. Most, hogy az utolsó kocka is elvetve, a bábuk pozíciói véglegessé váltak, közel sem biztos, hogy mindenki elégedett a befutó, az állva maradt és az eldőlt figurákkal.

Nem tagadom, ha én lehettem volna a játékmester, egészen más véget ért volna a történet. Már jó ideje kényelmesen elhelyezkedtem a boldog befejezésről szőtt elképzeléseim komfortzónájában. Abban a hitben ringattam magamat, hogy annál katartikusabb lezárása nem is lehetne a történetnek, mint amikor mindenkit az önnön árnyéka fölé növesztünk, mint amikor minden arra érdemes szereplőnek hosszan tartó, meghitt szerelmet szavazunk. De biztos, hogy mindenki képes, vagy egyáltalán akarja feszegetni a saját léte határait? A szerelem beteljesültsége vajon valóban függ az együtt töltött idő mennyiségétől? Vajon még mindig a sorozat képkockái villódznának-e a lelkemben, ha Kemal és Nihan a záró jelenetekben a Boszporusz partján ejtőzve a lenyugvó nap által sejtelmesen megcsillantott rózsaszín vattacukrot majszolgattak volna?

Őszintén el kell ismernem, hogy önhitt módon abban a hitben ringattam magamat, bárhogy is csűrjék-csavarják az eseményeket, végig lépést tartok  a zseniálisan tehetséges forgatókönyvírókkal, de így a végére belátom, alaposan csőbe húztak. A befejező epizódban az alkotók méltó Kara Sevda esszenciát kínáltak az elfogulatlan nézők számára. Kiket aposztrofálok annak? Mindazokat, akik képesek felülemelkedni a saját elképzeléseik görcsös béklyóiból. Akik képesek a forgatókönyvíróknak elhinni azt, hogy tudattágító módon bírnak a megszokott és elvárt kliséken túllépni. Nyitottnak tartom azokat a nézőket, akik nem akarnak mindenáron a fából vaskarikát csinálni. A dráma műfaji vállalása eleve determinál, a pszichobeütésű krimi koncepció pedig már az első évad kétharmadában is markánsan tetten érhető volt. Mindazoknak jobb lett volna már ideje korán lemondani a Kara Sevdáról, akik a világos alkotói koncepció  ellenére a dél-amerikai szappanoperák langymeleg érzelmi posványa után áhítoztak végig, akik Kemal és Nihan megkapó szerelme ellenére nem érezték magukat otthonosan az akciódús cselekményfolyamban. Kellő befogadó készség hiányában könnyen lemaradhatunk arról, hogy ráhangolódjunk a katarzis frekvenciájára.

 Bízom abban, hogy a csalódott és felháborodott nézőkön kívül sokan képesek annak a dimenziónak a befogadására hangolni az érzékelésüket, ahonnan a sorozathoz köthető emlékeinken túl bőven meríthetünk útravalót is.

Mit adott számomra a finálé?

Megható volt, ahogyan Kemal az újságíróknak adott interjúban kiállt az érzelmileg terrorizált emberekért és nőkért. Nagyon fontos üzenete a filmnek. Ha nem is hozzájuk foghatóan kalandosan szabaduljon meg az érintett a rabláncoktól, de soha ne törődjön senki bele az erőszaktevők játszmáiba, ne maradjunk áldozatok.

Nyitottabbá tett a sorozat, mivel képes voltam felismerni azt, milyen tehetségesen találták meg a forgatókönyvírók a középutat a fatalista életszemléletű muzulmánok és az européer fogyasztók igényeinek együttes kielégítési igényére törekedve. Egy iszlám hitet követő ember számára Kemal áldozata közel sem elrettentő, sokkal inkább dicséretes vállalás. Fanatikus hajlamú vallás, fanatikus vállalás. Bár mi egészen más lelki indíttatással vajúdunk végkövetkeztetéseket, számomra az átélt katarzis részint pont az áldozatvállalás súlyával való azonosulásban öltött testet.

Vajon hányszor fordul elő velünk a mindennapok során az, hogy szavakban képesek vagyunk megváltani a világot, a legtávolabbi galaxisokból szándékozunk lehozni csillagokat, de amikor a tettek mezejére kellene lépni, akkor nemhogy áldozat meghozatalára, de sokszor még egy snassz lemondásra sem telik tőlünk? Vajon hányszor éljük meg a másokkal való kapcsolatrendszereinkben a lemondásainkat áldozatként holott, amíg az egyik csak egoista kompromisszum, addig a másik olykor pont olyan mértékű önfeláldozó tett, mint amit Kemal filmbéli vállalása szimbolizál? Persze nyilvánvaló, hogy nem kell mindenkinek taposóaknára lépve cafatokra szakadni, elég, ha megértjük az üzenet lényegét. Egy művészeti alkotás, jelen esetben ez a filmsorozat tudatosan túlzó és felnagyító elemekből álló szimbólumrendszerrel dolgozik. Minél árnyaltabb, annál inkább alkalmas arra, hogy a néző a saját szellemi és lelki érettsége függvényében merítsen belőle.

„- A szerelmet (...) mindenre képesnek tartja?
- Nincs előtte lehetetlenség.
- Áldozatra is képes?
- Nincs áldozat, amelyre ne volna képes. (...)
- Ha ön szeret engem, ha miattam a lehetetlenségre is képes, feleljen erre a kérdésemre: meg tudná-e értem hozni azt az áldozatot, hogy - lemondana rólam?
- Igaza van, (...) ez az egyetlen áldozat, amit még a szerelem sem képes meghozni.”

Kemal, a tökéletesség megtestesülése természetes módon mondott le az életéről azért, hogy beteljesülhessen mindaz, amiben hitt. Számára mindenek felett állt a saját maga által alapított család tagjainak jóléte és biztonsága, illetve azoké, akikkel egy vérből való. Sok-sok iránymutató mondat készített fel erre végkifejletre, de lehet hogy nem tulajdonítottunk nekik különösebb jelentőséget, vagy éppen nem hallottuk ki őket a pörgő események sűrűjében.

Kemal áldozatvállalásának igazságos volta nem összevethető a többi szereplő útjával. Mindegyikük kiindulási helyzete határozta meg a sorsuk alakulását, a jellemfejlődésük mértékét. Ilyen szempontból tekintve majdnem gazdagabbnak tekinthető az, aki fekete bárányként áll a startvonalhoz. Elköteleződhet a sötét oldal mellett is, mint Emir, holott ő kapott elég lehetőséget a változásra, de nem élt vele. Nem volt nyitott sem az anyai szeretet feloldozó erejére, sem a viszonzott szerelem kőszívet felmelegítő képességére. Emir tudatosan vállalta a bukott angyal szerepét.

Miért nem bűnhődött például Zeynep, akinek a számlájára annyi rossz írható? Zeynep is nagyon mélyről indult, és nagyon hosszú utat tett meg. Zeynep kényszerű és önként meghozott áldozatok árán lemondott a hiú és önző vágyairól, így megérdemelte a feloldozást és az új esélyt. A mi kultúrkörünkben jónak lenni egyenértékű a megbocsájtásra való képességgel, ezért Zeynepet is illik feloldoznunk.

Az elkényeztetett és sokszor önző Nihanhoz Kemal nem egyszer túl jónak tűnt. Bár Kemal önmagát Nihan nélkül nem tudta értelmezni, mégis sokkal inkább ő, és bizony a végső áldozata által válhatott teljessé Nihan. Nihan Kemal áldozatának hatására vált felnőtt emberré. Egy rántottát megsütni képtelen, csapongó művészlélekből a konyhában otthonosan sürgő-forgó, dolgozó nő, felelősségteljes anyává vált. Érett, gondoskodni képes emberré vált, akinek az élethez való hozzáállását már nem a szeszélyei és hangulatai határozzák meg. Természetesen nem állítom azt, hogy egy özvegyen maradt ember ne kezdjen új életet, de számomra akkor is fontos üzenet a filmben végig tetten érhető hűség, amely a szeretett személy halálával sem ért véget. Számomra ez a film belőlem soha el nem múló fontos üzeneteinek egyike. Korunkban oly sokszor nem érdemei szerint mérjük a másikat. Magunkkal szemben nincsenek, de a másik elé szinte teljesíthetetlen elvárásokat támasztunk. Vagy éppen, ha megtaláltuk a nagy őt, még alig melegedett meg az életünkben azonnal el kezdjük keresni a még annál is nagyobbat. Sokan csak a tökéletest tartják elfogadhatónak, ha a külcsín már nem elég vonzó, akkor jöhet a fiatalabb, a tökéletesebb. Olyan sokan mondanak le a hűséges elkötelezettségből fakadó jellemnemesítés lehetőségéről. Ha én lennék Nihan, számomra is egyértelmű lenne, hogy Kemalból nincs kettő.

Kemal az áldozatával nemcsak Nihant szabadította meg, egyidejűleg a barátai életét is megmentette. Amikor a számára fenntartott üres széken felsejlett a képe, akkor megnyugvó elégedettséggel szemlélhette az ott helyet foglaló asztaltársaságot. Hosszú éveken át tartó hűségének, elkötelezettségének következtében ülhettek ők ott mindannyian együtt: az egymásnak megbocsájtani képes testvérek- a gazdag lány apja miatt kisiklott életű, jobb sorsra érdemes, arany szívű zsivány – a piti tolvajból megkomolyodott barát és társ - az eltérő társadalmi osztályokból nagy nehézségek árán összecsiszolódott nagyszülők - a lányukat többször kitagadó, de aztán végül mégis a szívükre hallgató szülők - a rosszfiú érzéki szenvedélyét a konzervatív értékekre cserélő, tékozló lány – a kissé pipogya, de csendesen kitartó udvarló – az immáron felnőtt Nihan – kettejük szerelmének gyümölcse.

Kemal, mint ahogy a neve is utal rá, már eleve tökéletes volt. Ebből a kiindulási helyzetből fejlődni csak ilyen nagy léptékű tettel lehet. Kemal sorsa nem szó szerint adaptálandó a hétköznapi nézők életébe, bőven elég az, ha felismerjük azt, hogy unalmas statiszta helyett mi is legyünk  a saját életünk hősei, és magunk mellé is bátran álmodjunk hősöket.

Befejezésül pár szóval szeretnék kitérni a rivális hősszerelmesek elmúlására. Sokakkal ellentétben számomra nem a helyzet kegyetlen volta dominált, hanem annak szabályosan briliáns kidolgozottsága. A taposóakna eleve szimbolizálja a lépések súlyát, az útban rejlő mindenkori veszélyeket. Ahogy Kemal és Emir ott álltak mindketten az aknán félelmetesen egyformává váltak.  Hiába választotta az egyik a fekete szárnyakat, hiába a másik túlszárnyalhatatlan tökéletessége abban a pillanatban a Teremtő színe előtt teljesen egyformává váltak, és ez hátborzongató. Bármilyen is volt a szerelmük előjele pont egyformán semmisültek meg érte. Számomra újra tetten érhetővé és plasztikussá vált az a hajszálvékony elválasztó vonal, amely az ember életben betöltött helyzetét meghatározza.

Nemrégiben egy kedves ismerősömnek pont amiatt morogtam, hogy azért sem díjaznám a szomorú végkifejletet, mivel úgy vélem, a Rómeó és Júlia szerű értelmetlennek tűnő befejezések mára jócskán kimentek a divatból, ennek ellenére mégis dejavu érzésem támadt. Ezredszerre átélve a veronai ifjak történetét minden alkalommal újra reménykedni kezdek amiatt, hogy Benvolio időben átadja Rómeónak a levelet. Jelen esetben már sokszor megnéztem a Kara Sevda záró epizód végét, és ugyanúgy minden alkalommal heves szívdobogások közepette annak drukkoltam, bárcsak ne lépne rá Kemal az aknára.

…….és minden alkalommal, amikor megnézem újra és újra tudatosulni fog bennem az áldozat értékessége. Számomra pont így volt teljes. Elég nyitott voltam a katarzis átélésére, és te kedves olvasó?